Ma éppen 9 éve annak, hogy átadtam az életem irányítását Jézus Krisztusnak. Megkértem, hogy jöjjön be az életembe, tegyen benne rendet, és inkább Ő vezesse a lépteimet. Megérte? Vajon jól jártam-e? Bár nem tudom, hogy lehet ebben a dologban mérleget vonni, azért megpróbálom összegezni, mi történt velem azóta:

Ahogy megtértem, pár hét múlva egy bírósági per közepén találtam magam. Jó kezdet, nem igaz? Azonban a procedúra alatt megtapasztalhattam, hogy én már tényleg nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam még pár hónappal előtte. Nem volt bennem bosszúállás, harag, félelem vagy pánik. Nyugodt voltam, öröm volt bennem, és tudtam, hogy Isten átvisz rajta. Ez nem valamiféle pozitív hozzáállásból táplálkozó öröm volt, hanem egyszerűen elhittem azt, amit a Bibliában olvastam: Isten nem hagy magamra, és minden bajból kiment engem. (Így is lett, pár év múlva a lehető legjobban jöttem ki a dologból, de ez egy külön történet…)

Egy-két hónap elteltével Isten szólt (mert hogy közben megtanultam azt is, hogyan vegyem észre, ha szól), hogy találkozni fogok a férjemmel. Aztán újra és újra megerősítette, hogy őt szánta nekem társul, nyugodtan higgyem csak el. Így történt, hogy már az első randira úgy mentem (utólag kiderült, hogy a párom is), hogy egészen biztos voltam benne, hogy a leendő férjemmel fogok találkozni. (De ez is egy külön történet… J ) Hozzátenném, hogy a megtérésem előtt olyan szinten csalódtam a másik nemben, hogy azt gondoltam, biztos nem megyek férjhez, mert nincs kihez, és mert nincs esély ebben a mai világban egy normális házasságra. De Istennél ez sem egy lehetetlen kihívás!

Ahogyan az a mesékben is szokott lenni, az esküvő után nem sokkal úton is volt az első gyermekünk. Azonban pár hét múlva már el is ment a babánk. Nem értettem, hogy lehet ez. Aztán rájöttem, hogy nem is kell nekem mindent megérteni, inkább csak elhinni, hogy Isten még az ilyen fájdalmas helyzeteket is a javamra tudja fordítani. Úgy is lett. Megtanultam (vagyis inkább elkezdtem tanulni) az érzelmeimtől függetlenül imádkozni és hálát adni.

A rákövetkező évben pedig már a karomban tarthattam az első lányunkat, aztán a másodikat, majd a harmadikat… nem, nem hármas ikrek, azért Isten tényleg kegyelmes hozzám! Szép sorban kaptuk őket ajándékba, minden második évre jutott egy lányka. J „Világi koromban” ugye még házasságról sem nagyon mertem ábrándozni, nem hogy arról, hogy valaha nagycsaládos anyuka leszek. De Istennek más terve volt az életemre!

Amikor közeledett a legkisebb gyermekünk 2. szülinapja, el kellett gondolkoznunk azon, hogyan tovább: visszamenjek-e dolgozni vagy maradjak még otthon vele. A józan ész persze azt diktálta volna, hogy térjek vissza a munkahelyemre, mivel drasztikusan csökkenni fog a családunk bevétele. De mégis erős vágy volt bennem, hogy amíg lehet, én neveljem a legkisebb gyereket is otthon. Éreztem, hogy nem kell feltétlenül engednem annak a korszellemnek, hogy építsem csak a karrierem; pénz kell, de gyorsan. Tudtam, hogy Isten Királyságában olykor teljesen máshogy működnek a dolgok. Úgyhogy szembe mentünk az árral, lemondtunk a kényelmesebb, biztonságosabb anyagi létről, és otthon maradtam. Isten pedig szokásához híven most sem késett a megoldásával: új munkahelyre vitte a férjemet, éppen azon a héten, amikor a lányunk 2 éves lett. Annyival lett magasabb a férjem fizetése az új helyen, amennyivel csökkent az én oldalamról származó bevételünk.

Az elmúlt évek csodái, amiket Isten nélkül biztos nem élhettem volna át, már ide sem férnének. Jézust követni nagyon izgalmas! A legnagyobb csoda azonban még mindig az számomra, hogy kapcsolatban lehetek azzal, aki kitalálta, és eldöntötte, hogy én legyek. Ő nem egy vallás, nem egy ideológia, Ő él. Az a csoda, hogy megszólíthatom Őt, és Ő is szól hozzám, sőt beavat a terveibe. Az a csoda, hogy ez milyen egyszerűen vált elérhetővé számomra!

Hát így állok most. Nem tudom a fentieket számszerűsíteni. Csak annyit tudok, hogy én már nem tudnék és nem is akarok Isten nélkül élni. Hálás vagyok Neki, amiért rám talált 9 éve, és azóta is a tenyerén hordoz, és úgy vigyáz rám, mint a szeme fényére… mint apa a lányára.