Csendes hétfő délután van, hazajöttünk az oviból, suliból. Letesszük az iskolatáskát, tornazsákot és minden egyéb terhet, indulhat a játék! Szerepek kiosztva, megvan, ki lesz az anyuka, a doktor néni vagy éppen a kiskutya. Egy ideig nagyon jól működik minden, önfeledten játszanak együtt, aztán hirtelen valami „nagyon fontos” dolog miatt összekapnak a lányok. Kijelentik, hogy örökké csúnya a másik, elmondják majd mindenkinek az oviban, és soha nem játszanak többé együtt. Kissé végletesek… Hála Istennek, ez csak pár percig tart, egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy a következő izgalmasnak ígérkező játékhoz bizony elengedhetetlen lesz a békülés. Aki durcizik, az lemarad. Ilyenkor összekulcsolják egymással kisujjaikat, és együtt, egységben kántálják a kezüket rángatva: „Béke, béke, barátság, összeveszni szamárság.” Ezzel a kis mondókával együtt végül az indulatok is tovaszállnak. Megtörik a jég, indulhat tovább a móka.
Továbblépnek a sérelmeken, érvényüket vesztik a meggondolatlanul, indulatból tett kijelentések, és feloldódnak az „örökké” és a „soha” időkorlátok.
Jó lenne, ha nekünk is ilyen könnyen menne a megbocsátás. Mehetne is, ha lennénk olyan bátrak, hogy felvállaljuk annak az áldozatát, hogy bizony fáj, hogy megbántottak, meg hogy igazságtalanok voltak velünk, de mindezek ellenére elengedjük! A megbocsátásnak ára van, amit legalább az egyik félnek meg kell fizetni, különben nem működik. Áldozat nélkül nem fog menni. Ha az érzelmekre várunk, hogy majd azok segítenek, akkor lehet, hogy már késő lesz rendezni a dolgokat. Az érzelmekre én egyébként sem alapoznék, sokszor épp azok visznek minket bele a „haragszom” állapotokba.
Akkor hogyan is tegyük? Fújjuk ki a gőzt, várjuk meg, míg elszáll az a hirtelen jött indulat, és hozzuk meg a döntést: nem számít, kinek van igaza, fontosabb a kapcsolat helyreállása és a továbblépés.
Isten is így tett. Eldöntötte, hogy megbocsát nekünk. Nem számít, mit tettünk, hogyan káromoltuk, bántottuk meg vagy árultuk el Őt. Nem az érzelmeire hallgatott (pedig Neki is vannak ám), vállalta azt az áldozatot, hogy elengedi a jogos haragját. Istennek aztán tényleg igaza lenne, ha nem is akarna szóba állni velünk, bűnösökkel. De számára fontosabb a teremtményeivel való kapcsolat. Inkább vállalta, hogy a legdrágábbat, az egyszülött Fiát adja értünk áldozatul, csak hogy ne legyünk Tőle elválasztva. Nem akarja, hogy lemaradjunk arról az életről, amit nekünk készített elő.
Ha erre nézel, hidd el, könnyebb lesz neked is a megbocsátás! Légy bátor, vállald te is az áldozatot! A nehezét Isten már megtette, hogy neked már könnyebb legyen! Tudom, vannak valóban reménytelennek tűnő, tragikus helyzetek is, amelyekben lehetetlennek tűnik emberileg a megbocsátás, mert annyira fájdalmas. Hiszem azonban, hogy Istennel ez sem lehetetlen, ha segítségül hívjuk Őt. Add át Neki a fájdalmaidat, az indulataidat, a haragodat, sőt a szégyened is! Egyedül Ő tudja begyógyítani a sebeidet, Nála találsz vigasztalást, és kiutat a megbocsátatlanság sötét, ijesztő labirintusából.
/A megbocsátással és annak áldozatával kapcsolatban szeretettel ajánlom pásztorunk, Dombó Zsolt tanítását: Naámán fürdése – Dombó Zsolt /