Reggel, fésülködés közben mesélte a legkisebb lányom, hogy az egyik csoporttársa hányt az oviban. Jó keresztény anya módra rögtön imába kezdtem, hogy a gyerekem legyen elrejtve ettől a vírustól. A középső lányom pedig így folytatta: „Legyen áldott az a kisfiú azzal, hogy hamar meggyógyul.”

„Leforrázva” mondtam rá én is áment. Úgy éreztem magam, mint aki elé egy kivilágított, nagyítós tükröt tartanak, ami előtt lehetetlen leplezni az apróbb bőrhibákat, ráncokat…

Nekem eszembe sem jutott, hogy közbenjárjak a beteg kisfiúért. Abba meg már bele sem merek gondolni, milyen sok ima, biztatás, vigasztalás vagy épp elismerés maradt néma bennem az önzőségem vagy a közömbösségem miatt. Még jó, hogy Isten nem sújt le rám, nem leckéztet meg emiatt. Inkább szeretettel helyreigazít, hogy néha lássak túl a határaimon, érdekeimen, és vegyem észre mások szükségeit is. Nyilván elsősorban a családomért tartozom felelősséggel, de Isten tervében azért az is benne van, hogy legyek az Ő szócsöve, keze vagy szíve a többi ember felé is.

Azt nem mondom, hogy az eset után hirtelen minden megváltozott, de legalább elgondolkoztam, és ha most olvasod, talán te is ezt teszed majd. Isten újra és újra lehetőséget ad nekünk, hogy érzékenyek legyünk mások problémáira, fájdalmaira. Ráadásul olyan kegyelmes, hogy kipótolja a mi gyengeségeinket, figyelmetlenségeinket. Hálás vagyok Neki, amiért figyelmeztetett kis imatársamon keresztül is. Nagyon szeretem Istennek ezt a tulajdonságát (is): meglepő utakon küld megoldást, biztatást vagy éppen intést. Ráadásul gondja van arra is, hogy legyenek körülöttünk olyanok, akik jól kompenzálják hiányosságainkat. Azért meg külön hálás vagyok, hogy nem maradt áldás nélkül aznap a kislányom ovistársa.