Sötétben, mínusz 10 fokban loholtam a másik épülethez egy elhagyatott úton. Pár száz méternyire voltam még a célállomástól, a telefonommal világítottam be magam előtt a kavicsos utat, nehogy elessek valamiben. Dacolva a hideggel, a sötéttel, hátam mögött hagyva egyéb terheimet és gondjaimat, valahogy mégis túlcsorduló örömmel és szabadon szaladtam át a másik helyre. Tudtam, hogy én most Hozzá és Érte futok. Félretettem mindent, semmi nem számított, csak az, hogy találkozhassak Vele. Rövid volt volt az út, míg átértem az üdülőkomplexum másik végébe, de mégis meghatározó momentuma lett hívő életemnek. Időtlennek, elrejtettnek éreztem ezeket a pillanatokat. Tudtam, hogy Ő már most itt van velem, és ugyanilyen izgatottan várja a találkozást. Ahogy fogytak a méterek, egyre közelebb éreztem magam Hozzá. Csak mi ketten voltunk akkor az úton…
Mélyen a szívembe égett ez az emlék, a mai napig ez az egyik legkedvesebb élményem Istennel, amikor szomjas szívemmel siettem Őt dicsérni. Ki voltam száradva, hiányzott a jelenléte, és vágytam arra, hogy a többiekkel együtt dicsőíthessem Őt.
Tudom, úgy kellene élnem, hogy állandóan a közelében legyek, Vele szoros kapcsolatban maradjak. Sajnos azonban még mindig nem tartok itt. Vannak időszakok az életemben, amikor eltávolodom Istentől. Ennek egyedül én vagyok az oka, Isten sosem távolodna el tőlem. Én vagyok az, aki el-elkóborol külön utakra, belebonyolódik a világ dolgaiba/gondjaiba, elkényelmesedik, ellustul a szellemi dolgok terén. Sajnos az emberi természet igencsak hajlamos erre, Izráel népe sem volt ezzel másként a pusztai vándorlás során, meg később sem.
Isten azonban csodálatos Apuka, fel tudja kelteni bennünk a vágyat arra, hogy újra keressük Őt, megvannak az ötletei és módszerei is arra, miként vonzzon be minket a közelségébe. Jön egy késztetés, és az ember azt érzi, most már semmi sem számít, csak az, hogy futhasson az Úr elé. Vágyom arra, hogy erre minél kevesebbszer legyen szükség, már nem szeretnék messze kerülni Tőle. Addig is nagyon hálás vagyok Neki azért, hogy nem engedett el, és tudtam Hozzá rohanni, többször is.
Te merre sietsz éppen? Lassíts le picit, mérd fel a helyzeted! Látod még Őt, látod még az útjelzőit? Ha már csak emlékeket tudsz felidézni, ha régóta nincs friss kijelentésed Tőle, kezdj el megküzdeni azért, hogy legyen időd, helyed, kedved, hajlandóságod keresni Őt. Aztán futás az Úr felé! Ne higgy az ördögnek, nincs még késő visszatérni az Ő közelségébe. Kezdd el most keresni, dicsérni Őt, vár már téged nagyon! Ne hidd el azt, hogy ilyen állapotban úgysem mehetsz a jelenlétébe. Ő nem vádol, inkább megtisztít, lecsendesít téged, és megerősít, hogy ha lenne még további kilengésed, az már kisebb és rövidebb idejű legyen. Gyere Hozzá úgy, ahogy vagy!
„Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk. Ki választana el bennünket Isten szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? (…) Mert megvagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. (Róma 8,33-35; 38-39)