Újszülött hívőként örültem minden olyan tanácsnak, ami hívőéletem sikeres megkezdését segítette elő. Bár sok mindent nem értettem, mégis lelkesen vágtam bele mindenbe. Igyekeztem behozni 27 évnyi lemaradásomat… ennyit töltöttem Isten nélkül. Túl soknak találtam ezt az időt ahhoz, hogy bármit is elkezdjek teológiailag vizsgálgatni vagy éppen kifogásolni. Egy kisbaba sem gondolkozik túl sokat fejlődési lépcsői előtt, inkább fáradhatatlanul próbálkozik a felállással, járással.

Hálás vagyok az Úrnak, amiért karóként mellém helyezett testvéreket, barátnőket, akik a Biblia és saját tapasztalataik alapján vezettek be a keresztény élet kulisszái mögé. Így hallottam többek között a böjtről is. Furának tűnt, de azt mondták, ezzel még közelebb kerülhetek Istenhez, úgyhogy nem volt kérdés, belevágtam.

A legelső böjtnapomat egy szombatra tűztem ki. Gondosan bevásároltam rá, tápláló, sűrű gyümölcsleveket vettem, majd elmentem kedvenc ruhaturimba, hogy mégis gyorsabban teljen ez a „veszélyes” nap. A többi részére már nem emlékszem, bár azt hiszem, nem volt komoly szellemi megtapasztalásom.

Ahogy teltek a hetek, és egyre nagyobb szellemi csecsemő lettem, Isten már azt is megengedte, hogy fegyverként használhassam a böjtöt. Szembe jött velem egy annyira kilátástalannak tűnő helyzet, amelynek kezelésére semmi nem jutott eszembe, csupán annyi, hogy böjtöljek. Csodálatos volt megtapasztalni azt, hogy az életem, jólétem valóban nem a körülményektől függ. Egyszerűen nem sikerült aggódnom az adott probléma miatt, telve voltam Isten jelenlétével és örömével.

A hívő élet „mézes hetei” után persze előfordult az is, hogy szörnyen nehezen tudtam csak böjtölni, feszültté és türelmetlenné váltam; volt, hogy már este feladtam a dolgot vagy egyáltalán hozzá sem tudtam kezdeni. Aztán jött egy felismerés számomra: nincs azzal semmi baj, ha a böjt napján nem érzem jól magam lelkileg. Mert ez nem erről szól.

A böjttel kifejezem Isten felé, hogy Ő az én energia- és örömforrásom. Elismerem, hogy Tőle függ az életem. A böjt egy áldozat, ára van. Az új teremtésem szívesen és önként kifizeti ezt az árat, az óemberem viszont folyton kiskaput keresne. Menekülne, megúszná, mert tudja, ha a szellem kap, ő gyengülni fog. „Mert akik test szerint élnek, a test dolgaira törekszenek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaira.” (Róma 8,5) Ha szellemi dolgokkal tankolom fel magam, a testi természetem háttérbe szorul. A krisztusi énem erősödik, a testi pedig haldoklik.

A böjt nagyon jó eszköz ahhoz, hogy kordában tarthassuk a sokszor nem szimpatikus testi természetünket. „Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.” (Galata 5,24) Ebben az igében a megfeszít szó ógörög jelentése keresztre feszít, kivégez… Nem árt ha időről időre tudatjuk az egónkkal, ki az ÚR(!) a házban.

Nem tudom, hogy ezzel most kedvet csináltam-e neked a böjtöléshez vagy épp ellenkezőleg… Mégis biztatnálak, hogy próbáld meg, próbáld újra, maradj benne. Hadd erősödjön, edződjön a szellemi embered! Ha bátortalan, esetleg motiválatlan vagy, keress magad mellé edzőtársa(ka)t vagy egy edzőt, hogy könnyebben elindulhass. A pálya mellett pedig már biztos van egy hűséges, lelkes szurkolód: Jézus Krisztus.

„Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.”

(1 Péter 2, 5)