2020. február elején álmodtam (ekkor Kínáról már tudtunk, de nem gondoltuk volna, hogy világjárvány lesz).

Pécs területén buszoztam testvérekkel, mindig más megállóban szálltunk le, meglátogattuk egymás gyülekezetét, kísértük egymást felekezetközi alkalmakra, de ezeket nem láttam, csak beszéltünk róla. Az álom a buszon zajlott, ami Pécs két pontja között ingázott (a valóságban nincs ilyen járat). Kint sütött a nap, tavasz volt, jól éreztük magunkat. Hol felszálltak tesók, hol le, és rengeteget beszélgettünk. Aztán a busz elért a város egyik részére és visszafordult. Addigra már este volt, és sötét, de az utcai lámpák égtek. Akkora forgalom volt, mint Pesten szokott lenni, de nálunk nem. Hirtelen a békességből nyugtalanító szorongást éreztem. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a sávok között fura alacsony platós nyitott járművek vannak, rajtuk kis robbanótöltetes rakétákkal, mint a rossz akciófilmekben. Mindenki nyugtalanná vált. Nézegettem őket, és az járt a fejemben, hogy biztosan ezekkel akarják berobbantani a tüzet, hogy aztán kialudhasson. De felnéztem a Mecsek felé és nem láttam tüzet. Mások is nézték, ők sem látták. Arra gondoltam, hogy vajon biztosan van tűz? Vagy hazudnak nekünk, és a rakéták másra kellenek? Még idegesebb lettem. Aztán a busz elindult visszafelé, és már megint nappal volt, de szmogosabb, felhősebb idő. És már nyomottabbak voltunk mi is. A sávok között az alacsonyabb platós járművek ott voltak a rakétákkal. Arra gondoltam, jó-e így, hogy csak így nyitottan viszik őket, mi van, ha nekiütköznek valaminek, és felrobban az egyik? De akkor a busz hirtelen már a másik végpontnál volt, éppen fordult vissza. Aztán hirtelen egy vakító fehér villanást láttam. Minden kép eltűnt, a villanással egyben egy furcsa éles, fémes hangot. Azon gondolkodtam, mi volt ez, felrobbant egy rakéta, és meghaltunk? Atomtámadás? Vagy… És akkor megrémültem, úgy mélyről… Mi van, ha visszajött Jézus, és ez volt az… A két kezem felemeltem, és próbáltam felemelkedni, mint az elragadtatás videókon, de nem voltam képes. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Azt éltem meg, ha tényleg Jézus jött vissza, akkor én nem tudok vele menni. Aztán megszűnt a fehér fény. Az útvonalunk közepén állt meg a busz, MINDENKI NÉMÁN, A PADLÓN TÉRDELT, EGYMÁSTÓL LEGALÁBB EGY MÉTER TÁVOL. (Ez február elején volt, amikor még semmiről sem tudtunk… – COVID-19) Mindenki mozdulatlan volt. És néma. Kint SÖTÉT FÉLHOMÁLY volt. Iszonyatosan féltem, mintha meghaltunk volna. De én éltem. Próbáltam megszólítani a többieket, de nem láttak, nem hallottak, nem mozdultak, csak térdeltek, némán. Nagy félelmemen az akaratommal el tudtam érni, hogy a testem otthagyva szellemben felkeljek és odamenjek a busz ajtajához. Kinéztem az ablakon. KINT MÁR PIRKADT, DE AZ UTCÁK ÜRESEK VOLTAK, SEHOL EGY JÁRMŰ, SEMMI SEM MOZDULT. A MI BUSZUNK IS ÁLLT. Pedig olyan biztatóan hajnalodott, mindent megvilágított a nap, MÁR CSAK A BUSZON VOLT FÉLHOMÁLY. De hiába próbáltam megérinteni, megszólítani a többieket, nem reagáltak.

Április 8. ima közben:

Azt éreztem, letelt az az időszak, amit a Sátán a vírus által jogosan kapott, hogy pusztítson és bezárva tarthassa a gyülekezeteket. De most nem úgy lesz, mint a tíz csapás után, hogy elengedi az övéit (meg a világot), hanem harcolni kell a szabadságunkért. Jézus szabadít meg, az Ő vére, de azt akarja, hogy kérjük, követeljük, zörgessünk, harcoljunk, kötözzünk, kinek mire van elhívása, identitása, életszentsége, stb. Csak ne várjunk. Rájöttem, hogy most vagyunk az álom utolsó részében. Kint már pirkad, de még minden áll. A buszon a kővé dermedt hívők az eklézsia jó része, de olyanok is ott vannak, akik régen aktívak és nem megalkuvók voltak. Most várnak a harc helyett. És én nem tudom őket felébreszteni. Pedig kint már hajnalodik.

Az álmom sajnos itt ért véget, de bízom benne, hogy az eklézsia élete itt nem ér véget.

Természetesen nem arra gondolok, hogy a kormány döntései ellen kellene harcolni, bár sok mindent másképp látok, de nem az a cél, hogy megutáltassuk magunkat a földi törvénnyel (bár kétségkívül lehetnek olyan helyzetek, amikor erre szükség lenne, de nekem nincs ilyenre látásom). Viszont a Sátán ellen, a sötétség ellen mindig is szabad harcolni szellemben. Én a magam szintjén elkezdtem. De otthon vagyok, egyedül térdelek a padlón, és nem érem el a többieket szellemben. Nagyon klassz buzdító alkalmakat közvetítenek egyes csatornák, rengeteg a virtuális térben mindenféle összejövetel, imaalkalom, de mégis azt látom, szellemben nagyon nehezen megy a kapcsolat, ha harcról, erőteljes imáról van szó. Sokak szájából hallottam, hogy mekkora áldás az, hogy virtuális térben van a gyülekezet, meg minden, mennyi alkalomra be tudnak kapcsolódni, mennyi embert el tudnak érni… de azt nem, hogy elég volt, akarják vissza gyülekezetet, a közösségeket, az erőteljes közösségi kenetet, az Eklézsia erejét. És akkor összeszorult a szívem. Mert azt hiszem, pont ez volt a Sátán célja velünk. Imádkozhatunk. Virtuálisan kapcsolatba lehetünk egymással, vethetünk magot a neten, senki sem tiltja, csak éppen a közös összekapcsolódás ereje hiányzik. Mint a buszon. Mindenki térdelt, magában imádkozott, de senki sem hangosan, erővel, és főleg nem “együtt”.

Stepper Mónika – “Sion Házai” házgyülekezet

Before CoViD-19.
I had this dream in the beginning of February, 2020 (by this time we knew about China, but did not think there was going to be a pandemic).

I was riding the bus with my brothers and sisters, we always got off the bus at different stops, we visited each others’ churches, accompanied each other to events for multiple churches, but I did not see these, we were only talking about it. The dream was taking place on the bus which was going to and fro between two places in Pécs (there is no such bus in real life). The sun was shining outside, it was spring, we were feeling good. Sometimes brothers and sisters would get on the bus, sometimes they would get off. We talked a lot. Then the bus got to a certain part of the city, and turned back. By that time it was evening, and it was dark, but the street lamps were on. Traffic was as big as it is in Budapest, but not for us. Suddenly I felt unsettling anxiety where there had been peace before. I looked out the window, and saw low cargo bed open vehicles with small explosive missiles between the lanes, like in bad action movies. Everyone became anxious. I was looking at the missiles, and I thought that they probably want to explode the fire, such that it can be put out. But I looked up towards the Mecsek mountains and I saw no fire. Others were also looking; they didn’t see anything either. I thought ‘Is there even a fire?’. Or are we being lied to, and they actually need the missiles for something else? I became even more upset. After this, the bus started going in the opposite direction, and it was day again, but there was more smog, and there were more clouds. We were also more tired. The low cargo bed vehicles with the explosive missiles were still there between the lanes. I thought about whether it was a good idea to have them in the open like this, what if they hit something, and one of them explodes? But by then the bus was already at the other endpoint, and it was turning back. Then I saw a blinding white flash. All pictures vanished, and there was a sharp, weird, noise that was like metal clanging. I was thinking about what this could have been, did a rocket explode, and did we die? Was there a nuclear attack? Or… and then I got really deeply scared, what if Jesus returned, and this was that? I lifted up my hands, and tried to be lifted up, like in the rapture movies, but I was unable to. I felt incredible pain. I experienced, that if Jesus had truly returned, I had not been able to go with Him. Then the white light ceased. The bus stopped in the middle of the usual journey, EVERYBODY WAS SILENTLY KNEELING ON THE FLOOR, AT LEAST ONE METER APART FROM EACH OTHER. (This was in the beginning of February, when we had not known about anything… – CoViD-19). Everybody was motionless. And silent. Outside there was DARK GLOOM. I was incredibly scared, as if we had died. But I was alive. I was trying to speak to the others, but they did not see me, they did not hear me, they were only kneeling silently. Despite my great fear, I was able to use my will to leave my body, and walk to the door of the bus in the spirit. I looked out the window. IT WAS DAWNING OUTSIDE, BUT THE STREETS WERE EMPTY, THERE WERE NO VEHICLES, NOTHING WAS MOVING. OUR BUS ALSO STOPPED. Even though the dawn was so reassuringly moving forward, everything was being lit up by the sun, THERE WAS ONLY GLOOM ON THE BUS. But no matter how hard I tried to touch or speak to the others, they did not react.

8th of April, during prayer:
I felt that the season that satan got allotted through the virus to destroy things and to keep the churches closed, was over. But this is not going to be as it was after the ten judgements, that he’ll let go of his ones (and the world), but that we would have to fight for our freedom. Jesus delivers us, it’s His blood, but He wants us to ask, to demand, to knock, fight, bind, to each one according to their calling, identity, holiness etc. But we must stop waiting. I realized that right now we are in the final part of the dream. There is dawn outside, but everything is still stopped. The frozen people on the bus are a large part of the Church, but there are also people there who used to be active and uncompromising. Now they are waiting instead of fighting. And I cannot wake them up. But it’s already dawn outside.

My dream ended here, unfortunately, but I trust that the life of the church did not end here.

Naturally, I do not think that we should be fighting against government decisions. Although I see a lot of things differently, but our goal is not to make ourselves hated by earthly law (even though indisputably there could be situations where this would be necessary, but I have no vision for this). But we can always fight against satan, against darkness in the spirit. I started on my own level. But I am at home, I am kneeling on the floor alone, and I cannot reach the others in the spirit. There are really good and encouraging sessions being streamed by certain channels, there are a lot of gatherings in virtual space, prayer gatherings, but I’m still seeing that the connection in the spirit is very hard in the case of warfare or strong prayer. I heard many people say that it’s such a blessing to have church in the virtual space, how many gatherings they can join, how many people they can reach… but they didn’t say it was enough, that they want to have the church back, the fellowships, the strong corporate anointing, the power of the Church. And this was heart wrenching to me. Because I thought, this was exactly satan’s goal with us. We can pray. We can be together virtually, we can sow the seeds of the Gospel online, nobody is forbidding this; but the power of the connection is missing. Just like on the bus. Everybody was kneeling praying on the own, but nobody did this loudly, with power, and my no means ‘together’.

Mónika Stepper – “Sion Házai” házgyülekezet (“Houses of Sion” Home Church)